Június 15-én rendezte meg az Accel Hunland a második futóversenyét, ahol idén már 5 távon is lehetett indulni (800m gyerek, 3km, 5km, 10km és 21km). Az egyértelmű volt, hogyha valami nagy dolog nem jön közbe, akkor idén is megyek futni. Az idei verseny, ha lehet azt mondani felülmúlta a tavalyit, pedig már az is egy kiváló szervezésű verseny volt. El is csíptem a szpíker egyik megjegyzésében, hogy sok futóverseny járt már, de ilyen példás szervezést ritkán látott, és ezt csak megerősíteni tudom.

Az idei UltraBalaton biztosan sokáig emlékezetes lesz, mert hihetetlenül sokan indultak, és akkor „Csipi” duplakörös mókájáról még nem is beszéltem. De ne szaladjunk ennyire előre. Valami hihetetlen véletlen folytán most is az iData csapatával futottam. Már a múltkori UB befejezésekor szóltak, hogy idén is számítanának rám, én pedig természetesen igent mondtam.

A 10 fős csapatból 9-en futottunk, ki többet, ki kevesebbet, de Hajnalka, aki nem futott is tevékenyen kivette a részét a csapat mozgatásában, és erőteljesen támogatta a brigádot.
A rajtunk valami hihetetlenül idióta hajnali időpontban volt 2:20-kor szombaton, ezért Csopakon Nitró intézett szállást, akinek kellett, a Fagy-lak ban, ahol miután elfoglaltuk a helyünket elindultunk Füredre a versenyközpontba.

Sokszor írtam, hogy az egyik kedvenc versenyem az Ultra Balaton Trail, de ez a mostani igazán különlegesre sikeredett. Történ ugyanis, hogy Tomi rám írt még talán február környékén, hogy szeretné beváltani a korábban tett felelőtlen ígéretem, miszerint egyszer lefutom vele párban. Bevallom, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha is beváltja, de hatalmasat tévedtem. Én pedig az a fajta vagyok, akinek az ígéret és az adott szó szent, és nem menekülök el a kihívás elől. Szóval még azon melegében meg is történt a nevezés „Ultri” csapatnéven, mivel mindketten triatlonozunk, és valami mozaikszóba akartuk összehozni az ultrafutást és a triatlont.

Idén Nagyatádot kihagytam, mivel az ottani kommunikáció és kiszámíthatatlanság nekem nem volt szimpatikus, így a 8. Ironmannek a Balatonman fűzfői versenyét szavaztam meg. Itt igazából tiszta volt minden, a nevezési díjat is lehetett tudni, így viszonylag hamar be is neveztem, és Szandival elkezdtük a felkészülést.

Most is az volt a kérésem, hogy a kötelező minimum edzéssel próbáljuk megoldani, mert az életembe így sem egyszerű beilleszteni az edzéseket. Nem egy hálás feladat ez egy edzőnek, de Szandi jól ismer és teljesen megérti a helyzetemet. Nem véletlen, hogy évek óta dolgozunk már együtt és gyakorlatilag fél szavakból is megértjük egymást

A felkészülés mondhatni rendben ment, egy kis Covid és némi betegség akasztotta meg ideiglenesen, de gyógyulás után töretlenül folytatódtak az edzések. Nagyjából ennyit az előzményekről, és csapjunk is a lecsóba.

Ez a verseny a semmiből bukkant elém, pontosabban az egyik ismerősöm Ács Laci tette ki a Facebookon, hogy lesz egy ilyen verseny és indul rajta. A tengeri nyílt vízi úszás amúgy is bakancslistás történet volt nálam, így egyből ráugrottam, hogy megtudjam a részleteket. Átolvastam a Porecki Delfin weboldalát, amin még magyar nyelven is fent van az összes információ, és felhívtam Ács Lacit, hogy meséljen pár dolgot. Miután beszéltünk egyből tudtam, hogy nekem ide el kell jutnom. A kérdés már csak a hogyan volt.

Első körben úgy volt, hogy egy olasz nyaralással összekötve jutok el a versenyre, de Lili lányom nem tudott úgy szabit kivenni, így kútba esett ez a verzió. Jött a keresgélés, és ekkor bukkantam rá a Bajzáth László szervezésében induló csoportra (a tó, tenger, folyó nyíltvízi úszóklubra), akik már ezer éve járnak oda Lacinak köszönhetően. Ő szervezi amúgy a „Latyakfutást” is, mondhatni van gyakorlata a témában.