Sokszor írtam, hogy az egyik kedvenc versenyem az Ultra Balaton Trail, de ez a mostani igazán különlegesre sikeredett. Történ ugyanis, hogy Tomi rám írt még talán február környékén, hogy szeretné beváltani a korábban tett felelőtlen ígéretem, miszerint egyszer lefutom vele párban. Bevallom, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha is beváltja, de hatalmasat tévedtem. Én pedig az a fajta vagyok, akinek az ígéret és az adott szó szent, és nem menekülök el a kihívás elől. Szóval még azon melegében meg is történt a nevezés „Ultri” csapatnéven, mivel mindketten triatlonozunk, és valami mozaikszóba akartuk összehozni az ultrafutást és a triatlont.

Engedjétek, meg, hogy néhány szóban bemutassam Tomit. Őt még egy jóval korábbi Ultrabalaton futáson ismertem meg, mivel anyukája volt a csapatkapitány és éppen kellett egy mentő ember nekik, én pedig jelentkeztem. Ő már akkor is triatlonozott, most pedig éppen az UTE-Merida szakosztályában versenyez, és 17 éves, maximalista srác. Innen indult az ismeretség, és az évek alatt sokszor futottunk együtt. Bitang kemény, és mindent belead a versenyekbe. Korábban az UB-Trailen a hegyestűs halálszakaszt 3. leggyorsabbként futotta meg a teljes mezőnyt tekintve, idén pedig egyéniben teljesítette az Ultra Lupa futóverseny 50km-es távját. Szerintem ennyi elég is, hogy kellően komolyan lehessen venni.


Pénteken Tomi anyukájával Edóval és párjával Pistivel együtt mentünk le Balatonfüredre a szokott szállásra, ahová vártuk a Happy Run Team többi tagját, mivel ők is neveztek a versenyre. Vagyis most Edit 2 csapat miatt aggódhatott. Pisti volt olyan kedves, hogy bevállalta, hogy a mi csapatunkat fuvarozza a pontok között.


Még péntek délután kiszaladtunk a versenyközpontba a tésztapartira és szétnézni, illetve lőni pár képet, majd vissza a szállásra, és vártuk, hogy mindenki megérkezzen. Jöttek is szépen sorban az emberek, és végül összeállt a két komplett csapat. Róluk most kevesebb szót fogok ejteni, de nem tudom kihagyni őket (nem is akarom), mert annyira lököttek voltak, hogy gyakorlatilag végig nevettük a hétvégét. Illetve a fotók magukért beszélnek.


Tomi a versenyre csináltatott egyedi Ultris pólót, hogy abban vágjunk neki a távnak, amit gyorsan fel is vettünk egy közös kép erejéig.


Másnap reggel 6-kor keltünk, mivel együtt ment ki a 2 csapat. A Happy 7:20-kor, az Ultri pedig 7:50-kor rajtolt. Mondanom sem kell, hogy a Happy megint elvitte a showt egyedi jelmezükkel, mert a szpíker szinte meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, illetve a nevetéstől.


Eljött a mi rajtunk, egy közös kép Tomival és Pistivel, és nekivágtam a versenynek, mivel az első két szakasz az enyém volt, ami közel egy félmaratont jelentett. Amúgy az útvonal beosztást is Tomi csinálta, és megpróbálta igazságosan szétdobni a 115km-es távot.


Az elején kifejezetten jól ment a futás, nem volt meleg és még friss voltam. Simán megfutottam a nem nagyon durva emelkedőket is és jóval hamarabb sikerült odaérni az első váltópontra.


Tomi még mondta is, hogy nem erről volt szó, hogy ennyire tolom, mert megbeszéltük, hogy ésszel futunk, mivel hosszú a táv. Én úgy voltam vele, hogy végig érzésre fogok futni, nem meghalásig, de nem is nagyon akarok benne hagyni semmit. És mivel az első szakasznál még friss voltam, ez így adta magát.


Siettünk át a következő váltópontra Pécselyre, mert Tomi szakasza viszonylag rövid volt 7,6km, és gondoltuk, hogy ő sem fog lazsálni az elején. És tényleg, mint a reklámban (így is lett), nem sokat tudtam pihenni, meg nyújtani, mert már jött is, és ő is jóval gyorsabban, mint a tervezett idő.

A következő szakaszom egy 9,2km-es etap volt, sok emelkedővel és sok technikás, szűk résszel. Mondjuk igazából majdnem minden szakasz elég nehéz volt, mert mindenhova jutott emelkedő, és lábat, bokát próbáló köves rész.

Sima aszfaltos futócipőben futottam, és párszor átkoztam is magam miatta, hogy jó lett volna valami vastagabb, keményebb talpú darab, de nem volt mit tenni. Igazából még ez a szakasz is elég könnyen ment. Mindketten saját High5 frissítést használtunk, illetve a váltópontokon elérhető kínálatból csemegéztünk. Mondjuk elsősorban én, mert Tomi nem nagyon bírt enni mást. Én simán nyomtam sós-vajas-paradicsomos kenyeret, sajtot, olivabogyót is. Egyébként az egyéni és ultra távot futóknak nagyon jó frissítést biztosítottak a versenyen.


Szóval mosolyogva értem be a Nagyvázsonyi váltópontra, ahol átadta a chipet, és Tomi el is robogott vele. Az első dupla etap után, szakaszonként váltottunk, és a végén futott Tomi is egy duplát, de ne szaladjunk előre.


Pisti profi módon vitt bennünket pontról-pontra, és mindenben segített, hogy tényleg csak a versenyre tudjunk koncentrálni. Illetve átadta az információkat, hogy ki, hogy érzi magát, mik történtek közben a másikkal, és ilyenek. Hatalmas segítség volt végig a versenyen.


Vigánpetendnél váltottam Tomit, aki jó tempóban érkezett, és tökéletes állapotban volt. Nekem innen indult a 4. szakasz, ahol jött az első meglepi. Olyan 3,5km-nél éreztem, hogy kezdek elfogyni. Gyorsan megittam egy energiazselét, és bevettem egy sótablettát, természetesen kellő vízmennyiséggel, és hamarosan sokkal jobb lett. De azért már kezdtem érezni a több, mint 30 kilométert a futóműben. Ettől függetlenül még simán befutottam Balatonhenyére, ahol Tomi átvette a chipet.

Gyorsan ettem a ponton pár falatot és mentünk is tovább, mert nem lehetett sokat lazítani a szakaszok viszonylagos rövidsége miatt. Vagyis általában úgy nézett ki, hogy beérkezés után egy minimális nyújtás, és irány a következő pont, ahol még lehetett nyújtani egy kicsit, de már menni kellett a váltóponthoz.




Számomra itt kezdődtek a nehézségek, főleg, hogy tudatosult bennem, hogy most jön a „Hegyestűs” rész, ami amúgy is elég embert próbáló feladat. Ráadásul rögtön az elején sikerült is rossz irányba továbbmennem (nem vettem észre a szalagot), és ráhúzni cirka 1km pluszt. Persze visszafordultam, miután feltűnt, hogy nincs sehol egy árva szalag sem, de az sajnos már nem kevés táv és idő volt. Aztán sikerült megtalálni a helyes utat, és eljutni a Hegyestű lábához, ahonnan már csak sétálni tudtam felfelé, mert annyira meredek volt, hogy nem lett volna értelme felfutni, mert teljesen kicsinálom magam. Ráadásul a szakasz vége felé a vizem is elfogyott, így rendesen megszenvedtem ezt az etapot.


A váltáskor már Tomin is láttam, hogy ő arcán sem őszinte a mosoly, és kezd fáradni, amit Pisti is megerősített, így folyamatosan lassult mindkettőnk tempója, de ez nem volt probléma, hiszen egyetlen cél volt, hogy sikerüljön végig csinálni a versenyt. Rám már csak egy utolsó szakasz várt, míg Tomira ugyanaz a dupla (közel 20km), amit az elején én futottam, csak visszafelé.


Az utolsó szakaszomnál, már sejtettük, hogy Tomi is kezd kinyúvadni, mert picit később érkezett, mint amire számítottunk. Átvettem a chipet, és sánta róka mozgással bevonszoltam magam az erdőbe. A két combom helyén, mintha betonkockák lettek volna, és nem nagyon akart hajolni a lábam, hiába nyújtottam. Főleg, hogy meg is pihent kicsit. Kellett neki közel másfél kilométer, hogy elkezdjen normálisan funkcionálni. Viszont ahogy bemelegedett, egész normális tempót sikerült újra kicsikarnom belőlük. Ráadásul mivel ez volt az utolsó szakaszom, így igyekeztem mindent beleadni, ami még bennem volt, így egész lendületesen értem be Hidegkútra.

Tomi elindult a dupla szakaszra, és sejtettem, hogy ez bitang kemény lesz, de azt is tudtam, hogy ő is nagyon kemény és nem arról híres, hogy feladja. Pisti mondta is, hogy egy pillanatig megfordult az az eshetőség is, hogy az utolsó 6km-t én fussam le, de amikor Tomi meglátta, hogy vonszolom be magam az erőbe, gyorsan el is vetette a gondolatot.

Miután meg volt a váltás Hidegkúton, végre nyugodtan ehettem, mert tudtam, hogy most már nem jön futás, és csemegéztem rendesen a kínálatból, majd elindultunk a versenyközpontba, hogy ott várjuk meg Tomi befutóját.

Mivel még elég sok idő volt addig, és nagyon kevesen voltak, így gyorsan kihasználtam a lehetőséget és elmentem egy életmentő masszázsra, majd megettük a nevezéssel járó forró bablevest (erősen felejthető amúgy), illetve ittunk is. Tomi adta a jelzést Messengeren, hogy merre már, mi pedig bőszen számolgattuk, hogy nagyjából, mikor fog beérni. Már teljesen sötét volt, amikor feltűnt a fejlámája fénye, és szerencsére egész jó állapotban behozta a csapatunkat a célba. Halál pontosan 12 óra alatt tettük meg a 115km-es távot, amivel 4.-ik helyezést sikerült elérni a két fős csapatok között.
Besétáltunk a közös célfotóhoz, és átvettük az érmeket. Nagyon büszke voltam Tomira, hogy ennyire keményen végigküzdötte a versenyt, és persze annak is örültem, hogy sikerült megcsinálni, amit elterveztünk.


Gyorsan elkísértük masszázsra, és amíg rajta dolgoztak, én kénytelen voltam engedni egy hideg sör csábításának, majd megvártuk becsülettel a Happy Run Team befutóját is. Ők szintén teljesen stabil teljesítménnyel hozták a versenyt. Hatalmas örömmel, de rendesen elfáradva értünk vissza a szállásra, ahol egy gyors forró zuhany után, mondhatni bezuhantunk az ágyba.

Másnap, mint a filméli T1000-es modell olyan volt a mozgásunk, a lábaink teljesen rottyon. Nehezen ment a felállás és leülés, illetve a lépcsőzés, szóval az előző nap nem múlt el nyomtalanul, de tudtam, hogy otthon gyorsan helyre tudom hozni, némi regenerációs mozgással és nyújtással.

Edótól természetesen mindenki kapott szokásához híven egy kis emléket, amit saját maga készített, munka után késő éjszaka. Mit is lehet erre mondani, egyszerűen szív és lélek, egy igazi tyúkanyó!


Kemény küzdelem volt, de ettől függetlenül nagyon köszönöm Tominak, hogy rábeszélt, Istvánnak és Edónak pedig, hogy végig segített bennünket ezen a versenyen, mert újabb felejthetetlen emlékekkel elettem gazdagabb!

Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:

Hozzászólások: