Ki nem hagytam volna idén sem az UB terepfutós versenyét, az Ultrabalaton Trailt. Szerencsére nem is kellett, mert a „heppiknek” megint kellett egy futó. Mondjuk már az UB-n jelezték, hogy lehet, hogy be kellene ugrani a trailen is futni, így gyakorlatilag le is volt zsírozva a történet.

Akárcsak az Ub-n, most is Edóéknál találkoztunk, ott tettem le az autómat, és onnan az övékkel mentünk Balatonfüredre a szokásos szállásunkra. A pénteki viszonylag nagy forgalom ellenére, elég gyorsan sikerült leérni, és elfoglaltuk a szobákat. Én most is a „saját” szobámba kerültem Tomival, akárcsak tavaly.

Kipakoltuk a cuccokat és elszaladtunk a közeli multiba némi élelmet beszerezni a holnapi napra, illetve vacsorára. Majd miután mindennel végeztünk, találkoztunk Edittel, és elmentünk a versenyközpontba.

Természetesen a szokásos kipörgetős játékokat kötelező jelleggel végigjátszottuk, és begyűjtöttük az elmaradhatatlan relikviákat, Edóék vásároltak némi UB-s pulcsit, pólót a Maratonman sátránál, miközben én a Hoka cipőkkel szemeztem.

Majd a tésztapartis sátornál rövid sorban állás után, ki-ki a választása szerinti feltéttel ellátott tésztával egyensúlyozhatott az asztalokhoz. Miután mindenki kellőképpen jóllakott, lőttünk pár képet, és mentünk is vissza a szállásra pihenni.


Közben megérkeztek a többiek is, és röviden átbeszéltük a holnap ránk váró dolgokat. Ki milyen felszerelést hozzon…stb. A logisztika most sokkal egyszerűbb volt, mint az UltraBalatonon, mert itt mindkét kocsi ment minden helyre, vagyis az egész csapat teljesen együtt haladt. Ez sokkal jobb volt így, mert senki nem maradt ki semmiből, és ez jobban összekovácsolta a csapatot.

A rajtot, csakúgy, mint tavaly, most is Zoli, alias „féllábú kenguru” vitte el, még egy szakasszal megtoldva, de természetesen a csapat most is együtt rajtolt el. Aztán Zoltánunk megkezdte a harcot, mi pedig megrohamoztuk a reggelis pultot, némi kajáért és forró teáért.


A másodikra nem lehet panaszunk, de a mostani reggeli igencsak spórolósra sikeredett a tavalyihoz képest. Egy árva nagyon hideg és kemény fánkot sikerült belepréselni, amit mindenki csalódással fogadott.

Sebaj, végül is futni jöttünk, ilyen kis affér nem fog ki rajtunk, így tovább léptünk eme intermezzón, és elindultunk Hidekútra, ahol nekem kellett Zolit váltani.

Most máshová került a váltópont a tavalyihoz képest, ami először meg is viccelt, mert azt hittük, hogy rossz helyen vagyunk, de végül megtaláltuk, és sikeresen leparkoltunk (de valljuk be ez nem a rendezők kvalitásán múlt, mert mondhatni nem nagyon voltak képben). Itt mutattam be ama attrakciót, hogy hogyan kell stílusosan eltávolítani a felesleges folyadékot a soft kulacsból, a többiek nem kis derültségére.


A frissítőpontok személyzete a legtöbb helyen kedves volt, és nagyon segítőkész. Ráadásul a választék is nagyon ott volt a szeren. Aszalt gyümölcsök, sósperec, sajt, olivabogyó, savanyú uborka, és minden egyéb IS megtalálható volt az asztalokon. Ezért egy képzeletbeli pirospontot be is írtam a szervezőnek (ne csak mindig szapuljuk szegényt).

Az idő nem volt túl melegnek nevezhető, bár némileg jobb volt, mint az előző évben, így hosszú futós nadrágot, hosszú aláöltözőt és egy rövid futós pólót vettem fel. A kedvenc freebeltembe bezsúfoltam minden kötelező felszerelést, és vártuk Zoli érkezését.

Zoli pedig nem váratott magára, nem kevés időt hozva a megadott tempójához képest be is robogott. Átadta a chip-et, én pedig már mentem is tovább. Nem vettem terepcipőt, csak sima aszfaltos futócipőt húztam, mert a Salomon Speedcross erre a terepre fölösleges lett volna, és túl kemény a talpa, aminek a lábam nem annyira örült volna. De teljesen jó volt így is.


Az első szakaszom igazán jól futható rész volt, nagyon jól kiszalagozva, és az órám is szépen mutatta az útvonalat. Volt benne aszfaltos rész is, jó meredek, de összességében egy elég jól futható szakaszt kaptam Tomitól, mivel idén ő csinálta a beosztást. Nem is kellett túl sok idő és már be is értem Pécselyre, ahol Edó már türelmetlenül várta, hogy indulhasson. Átadtam a chip-et, és megnéztem az órát, hogy milyen időt mentem. Teljesen elégedett vagyok az 5:24-es átlagtempómmal.
Gyors frissítés és nyújtás után a csapat indult Vöröstóra, ahol Fejónak kellett Edót váltani.


Az itteni frissítőpont különösen népszerű, mert itt a forró bögrés levestől kezdve, tésztát, kávét, teát is lehetett kapni, ami igencsak jól tud esni a hűvösebb időben. Én be is toltam egy levest, meg egy kávét, de a többiek is csemegéztek rendesen. A helyi macskák is próbáltak volna némi betevőhöz jutni, de a staff bár sajnálta őket, el kellett, hogy zavarja őket, mert kezdtek túl élelmesek lenni.

Még fel sem eszméltünk és már láttuk is Edót közeledni. Addigra Fejó már teljesen be volt sózva, és pörgött a váltóponton. Átvette Edótól a chip-et, illetve a rózsaszín „szexis” futós hátizsákot, és futott is tovább Vigándpetend felé.


Közben CSK Edó kifújta picit magát, és mazsolázott a frissítőasztalról, hogy pótolja az elveszített kalóriákat. Illetve néztük az állást, és megállapítottuk, hogy gyakorlatilag mindenki jóval gyorsabb volt a megadott idejéhez képest, így elég szép kis előnyt kezdtünk összeszedni.

Fejót Ági váltotta, aki volt olyan bátor, hogy a vadiúj cipőjét hozta el, hogy tesztelje. Ugyan aranyszabály, hogy új cipőben nem futunk versenyen, de szerencsére nem történt semmi baj, és nagyon jól vizsgázott az új terepcipő.


Ági is vidáman, mosolyogva hozta természetesen gyorsabban a szakaszát, mint ahogy megadta.



A chip átkerül Edithez (másik Editünk is volt), aki uzsgyi elillant vele, mi pedig mentünk a csodaszarvashoz a következő váltópontra. Itt viszonylag több időnk is volt, ezért készítettünk pár fotót, egyet egy olyan táblánál, amit direkt nekem raktak ki.


Közben olyan szépen kisütött a nap, hogy az emberek kifeküdtek a fűbe, plédre, kinél mi volt, amíg várták a beérkező csapattagot. Mi is követtük ezt a példát, és lazítottunk egy kicsit.


Aztán Tomi készülődött, hogy megdöntse a tavalyi futásom, mert akkor ez az én szakaszom volt, amit nagyon élveztem, mert csodálatos látkép tárul a futó elé, ahogy lenéz, és látja a szőlőket és a Balatont.

Edit is megérkezett kissé megfáradva, de azért nem megtörve. Sőt! Már most igényt tartott arra, hogy jövőre ugyanezt a szakaszt megkapja. Tomi átvette a stafétát és kilőtt.

Nem tudom mivel frissített (hazudtam, mert tudom: adtam neki próbából High5 Isogel-t), de a Hegyestűs szakaszt durva tempóval hozta, holott nem éppen a legkönnyebbek közé sorolható, én már csak tudom. Őt ez a tény annyira nem hatotta meg, sőt olyannyira nem, hogy abszolútban, és bárhogy IS övé lett a szakasz 2. legjobb ideje 4:45-ös átlaggal. Bele sem merek gondolni, hogy az első, honnan érkezhetett, de biztosan egy másik bolygóról.


Tomit Szentantalfán váltottam, még javában világosban. Annyira kellemes volt az idő, hogy elég volt egy rövidujjú póló is. Most nem indítottam track-et (mint utólag kiderült öreg hiba volt). Ezen a részen nem volt annyira jól kiszalagozva, mint az első szakaszomon, így sikerült 4 esetben is rossz irányba fordulni (nem nevet). Szerencsémre az első kettőt gyorsan észrevettem, míg a másik kettőnél egy srác, aki leelőztem kiabált rám, hogy „most jobbra”, majd a következő kanyart is elvétettem, és akkor is kiabált, hogy „most balra”. Vicces szitu volt, és meg is köszöntem, hogy megmentett a fölösleges plusz kilométerektől.

Ez a szakaszom sokkal kevésbé futható volt. Sok helyen nagyon szűk ösvényen vezetett, összenőtt aljnövényzet között. Több helyen bedőlt fa, erősen köves részek, szóval igazi terepfutó terep fogadott. Itt nem is tudtam olyan gyorsan haladni, ahogy szerettem volna, mert vagy összetöröm magam, vagy a lábam törik ki (így is, párszor csak az őrangyalomon múlott a dolog). De végül is szerencsésen megérkeztem Pécselyre, ahol Márti vette át a stafétát, akinek Hidegkútig kellett eljutnia. Annak ellenére, hogy erőteljes megfázás gyötörte, nagyon szépen és stabilan hozta a szakaszt.


Amíg rá vártunk, addig Zoli beöltözött, és nem is akárhogy. Nálunk már hamarabb volt karácsony. Ha ez nem lett volna elég, akkor Ági megfejelte némi UV reaktív festéssel is, hátha az erdőben valami állatos buliba keveredik.


Szóval Zoli elporzott, mi pedig mentünk a váltópontra, ahová vártuk, Hidegkútra.

Közben lassan, de biztosan besötétedett. Nekem pedig akadt egy kötelező feladatom, ki kellett festenem Tomit, mert beszólt, a csajok, meg egymást pingálták ki, szóval szép kis bagázst alkottunk. Ági felvette a másik karácsonyi fűzért, hogy párját hasonló módon várja, mint ahogy az futott.


Zoltánunk azonban nem nagyon akart érkezni. Csak nem jön a karácsonyfa, míg nem egyszer csak felbukkant. Haloványan pislákoló díszfűzére majdnem megadta magát. Ő pedig elmesélte, hogy amíg világos volt, addig minden frankón ment, azonban a sötét annyira megfogta, mintha falba ütközött volna. Ez problémát nem okozott, mert időben még így is bitang jól álltunk, és az utolsó szakaszt a házi ufónk fejezte be.


Tomi elragadta a chip-et, mi pedig nagyon gyorsan összekaptuk magunkat, nehogy lekéssük a beérkezését. Nem is kellett sokat várni, mert vaddisznó tempóban megérkezett, megint olyan idővel, hogy elvitte az abszolút 2. helyezést ezen a szakaszon is. Durva a srác, csak ennyit mondhatok.

Miután Tamásunk összekapta magát, szépen összeállt a csapat, és közösen futottunk be a célba, megkoronázva a napot. A csapat a megadott időhöz képest másfél órával hamarabb bent volt.


Mindenki megrohamozta a gulyásos sátrat, hogy némi forró gulyással újra életet leheljünk magunka, mert az idő így estefelé megint kezdett hűvösbe fordulni. Az étel jó volt, de a hozzá adott kanalat annak dugtam volna fel, aki tervezte. Oké, hogy környezetbarát és legyen fából, de levest lapos kanállal nem egyszerű enni, és akkor még a spatula ízről ne is beszéljünk.


Nagy nehezen beküzdöttük azért a kaját, és készítettünk pár képet az érmekkel, majd irány vissza a szállásra és jöhetett a jól megérdemelt pihenés.


Másnap persze szokás szerint összegyűlt a csapat, mert készültünk Edónak egy apró meglepetéssel. Aki olvasta a korábbi bejegyzéseimet láthatta, hogy ő az, aki mindig kitalál valamit, és mindenkit meglep. Most rajtunk volt a sor.


Nagy szeretettel adtuk át a legjobb csapatkapitánynak járó serleget és az egyedileg készített pólót, a csapattagok tapsának kíséretében. Majd mindenki szétszéledt a szélrózsa minden irányába.

Szuper kis verseny volt! Hogy jövőre kivel, azt majd megtudjátok, ha megírom a blogon. :)

Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:

 

Hozzászólások: