Mivel a „megszokott” csapatok, ahol szoktam futni vagy nem indultak, vagy sikeresen összeálltak, így beírtam a csapatkeresőbe, hogy idén is mentenék csapatot. Elég gyorsan vagy 8-an is írtak, de Zsolt-al kezdtem el beszélgetni elsőként, akivel viszonylag gyorsan le is egyeztettük a dolgot. Így történt, hogy ebben az évben a Sup-pont 6 fős csapatába sodort a véletlen szele, és nem lövöm le a poént, de nagyon jól tette.
Amúgy most is hihetetlen sok csapatnak borult be a terve, és nem tudtak elindulni a lemondások és sérülések miatt. A mi csapatunknál is az utolsó előtti pillanatban szállt ki egy emberke. Ekkor már azt mondtuk, hogy mindegy mi történik, ha kell, akkor öten is végigcsináljuk. Végül Zsoltnál jelentkezett Levente, és lényegesen megkönnyítette a dolgunkat.
A megbeszélés szerint Százhalombattán találkoztam Zsoltival, Mariettával, és Domokossal, akikkel együtt mentünk le Örvényesre a szállásra, ahol már várt bennünket Csaba és fia, aki csupa véletlenségből szintén Csaba névre hallgatott. Ő egyébként kerékpáros kísérő volt, és ezzel segítette a csapatot. A szálláson gyorsan lepakoltuk a cuccunkat és elugrottunk a versenyközpontba Balatonfüredre átvenni a rajtcsomagot, és szétnézni az expón.
A kötelező tésztaparti után visszamentünk a szállásra, és átbeszéltük a versennyel kapcsolatos részleteket. Mindenki nagyon elszánt volt, hogy ezt a kört, ha törik, ha szakad, akkor is teljesíteni fogjuk. Mindezt annak ellenére, hogy Mariettának korábban térdműtétje volt, és nem nagyon tudott felkészülni. Csaba pedig nagyon sportos, de lássuk be nem egy tipikus futó alkat (viszont nagyon sportos). Zsolti szerencsére biztos pont volt, mert ő előtte edzett rendesen, és ő is, mint Csaba Sup-ozni is szokott rendszeresen, vagyis jó állóképességgel rendelkezett. A csapat neve is azért lett Sup-pont, mert eredetileg Sup-os sportolók futottak volna benne, de a sors picit áthúzta a forgatókönyvet.
Reggel megérkezett Levente is, aki olyan magas volt, hogy azt hittük, hogy a Los Angeles Lakersből teleportált közénk. Kiderült, hogy rendszeresen fut, így már láttam, hogy nagy baj nem lehet, mert egy igazán elszánt és nagyon „jó fej” emberekből álló csapatba sikerült belecsöppennem.
10 órakor el is rajtolt a csapat. Mondhatni Leventét kifújta a szél az első szakaszra. rendkívül barátságtalan, szeles, hűvös idő volt, ami egy picit nehezítette a dolgunkat, de nem tudta kedvünket szegni. Nem fogom most sem felsorolni az összes szakaszt, inkább csak elmesélek néhány bennfentes sztorit, ahogy én láttam és mellette meséljenek a képek.
Ahogy korábban említettem két kérdéses pont volt, ami csak verseny közben derülhet ki, hogy Marietta térde, és Csaba szervezete mit fog szólni a cirka 30 kilométeres távhoz. Nyilván nem egyben kellett senkinek sem teljesíteni, mivel Zsolt igyekezett nagyjából 10 km-es etapokra szétosztani a szakaszokat.
Szerencsére nem volt negatív meglepetés, mivel Marietta szép, összeszedett futással simán hozta az első távját, és mondta, hogy jól reagált a térde. Csaba pedig az első szakasza után úgy pörgött, mint a búgócsiga, vagy három ember kellett, hogy megfékezze annyira ment volna tovább.
A logisztika is perfekt volt, mivel három kocsival mentünk körbe, így nem kellett nyomorognia senkinek. Aki pedig nagyon megzuhant az Csaba Scenicjének a hátuljába be tudott feküdni, mivel ki volt véve a hátsó üléssor, és helyette egy nagy matrac várta a fáradt delikvenst. Az éléstár is fel volt fullosan töltve, mert vagy 20 szendvics, csokoládé hegyek, kávé, zizi, bambi, és körhinta, vagyis egyszóval minden volt nálunk, ami szem-szájnak ingere. Semmi sem volt a véletlenre bízva. A csapat egy emberként, egy egységként mozgott és működött, tökéletes összetartásban.
Nálunk nem az időfaktor számított, „csak” körbe akartunk érni, lazán és vidáman. Itt nem kellett repülőrajtot venni a váltópontokon, meg futás közben frissíteni. Volt, hogy a checkponton 15 perces bringaszervíz is befigyelt, vagy a váltótárs bealudt egy picit, de ettől senki sem volt ideges. Az egész verseny alatt egy rossz szó nem hangzott el, még akkor sem, amikor már mindenkin erőt vett a fáradtság.
Egy valami viszont végig látszott mindenkin. Mégpedig a „megcsináljuk” lendület és érzés. Fel sem merült egy huncut percig sem, hogy ez nem fog sikerülni. Ha kellett, akkor vezetett, aki tudott, vagy leváltotta kis Csabit a bringán, hogy ő is tudjon pihenni.
Zsolti profi módon koordinálta a dolgokat, nem hiába a logisztikában dolgozik. Nagyon odafigyelt mindenkire, hogy jól érezze magát, és egységben tartsa a csapatot. Rengeteget sztoriztunk, és nevettünk. Játszottunk a váltópontokon, és szépen haladtunk előre. És nem csak terelgette a csapatot, hanem odatette magát, és szépen futott végig. Gondoskodott róla, hogy mindenkiről legyen fotó, ahogy egy igazi csapatkapitányként illik.
Domokos segítőnek jelentkezett a versenyre, de mire jelentkezett betelt az összes hely, ezért csatlakozott hozzánk futni, hogy ne maradjon le mégsem róla. Rendszeres futó ő is, így minden gond nélkül hozta a rászabott feladatokat, és nagyon sokat vezetett a verseny folyamán. Amikor meg nem volt rá szükség hibernálta magát, mint C3PO, a Star Wars-ban. Még a családja is leugrott a Balcsira meglátogatni, és az egyik szakaszán az öccse kísérte kerékpáron, ami elmondása szerint óriási feeling volt.
Nagyon jól haladtunk, mondhatni tökéletes pontossággal a terv szerinti időkkel. Az időjárás annyiban volt kegyes, hogy nem volt kegyetlen. Mert ennyi erővel, ha egész nap durva égi áldás is érkezett volna a hideg és szél mellé, az nagyban rontotta volna a közhangulatot.
Sikeresen átvészeltük az éjszakát is, és éppen virradt, amikor a távolban feltűnt „Csaba a Viking” sziluettje, ahogy kisfia buzdításával egyetemben áttörték a nap felkelő sugarait, és hatalmasat belecsapva a csippantóba, megtette, amit a harcosnak meg kellett tennie.
Én váltottam a majdnem utolsó szakaszomon, mert a végén még Levivel szétdobtunk egy 10+ -os szakaszt. Nekem is teljesen jól ment a futás, semmi megzuhanás, semmi probléma nem volt, de mondjuk az elég csúnya is lett volna, hogyha a közel 40 km a falhoz állít. Frissítésnek a szokásos High5 Aqua Gel-t használtam, és az elmaradatlan Zero-t, amit kaptak természetesen a csapattagok is.
Marietta váltott le egy, hogy teljesítse utolsó szakaszát. Rá várt a feladat, hogy Balatonalmádiig repítse a chip-et és vele együtt a csapatot. Ott már Leventével vártuk, mert megbeszéltük, hogy felesbe elvisszük a megmaradt szakaszt, egymást kísérve kerékpáron. Ekkor kezdett el szemerkélni az eső.
A szakasz durván felénél cseréltünk, és én futottam tovább, ő pedig tekert a nem éppen rá méretezett drótszamáron. Nevettünk is rajta, hogy elég viccesen fest rajta. Az eső pedig elkezdett bekeményíteni, és próbálta volna kedvünket szegni, nem sok sikerrel.
Kérdeztem is egy bolyt, akiket előztünk, hogy nem tudják-e véletlenül, hogy hol kell lekapcsolni, de azt válaszolták, hogy szerintük nem is esik. Szóval kemény volt itt mindenki, mint a fagyos vaj. A zuhogó eső közel a célhoz már nem állíthatott meg senkit.
Az utolsó etap Zsoltira várt, hogy a célig vigye a chipünket. Ő is kapott rendesen az esőből, de mosolyogva száguldott be a végső ellenőrző pontra. Onnan a csapat újra összeállt és együtt kocogott be a célba, ahol begyűjtöttük a jól megérdemelt érmeinket.
Hihetetlen klassz „kis utazás” volt végigmenni a csapattal, köszönhetően a nagyszerű tagoknak. Extra elismerés Mariettának a fincsi szendvicsekért, és életmentő kávékért. Bár ugyanitt említhetném Csabit is, aki olyan rántottát dobott össze, hogy a fülünk ketté állt tőle. Köszönöm nektek ezt az élményt és a nagyszerű társaságot, hogy együtt küzdöttünk meg a körrel, végig úgy, hogy közben még jól is éreztük magunkat, ahogy Majka mondaná.
Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:
